Hétvégén szikrázó napsütésben mentem a Pici Piacra kacagtatni. Igen, egyedül. Óriási próbtatétel volt ez számomra, ugyanis most először mentem úgy el itthonról, hogy Pancsit nem az apukájára bíztam. Nem, nem az apukájára, hanem a Keresztmamijára.
De kezdem az elején. Szóval, izgatottan vártam a szeptember kilencedikével induló hetet. Kacagtató, Csacsogó, és Pici Piac Székesfehérvár. Szépséges idő volt egész héten, de már a napocska sugarai kicsit fáradtabban, és finomabban simogattak minket, kint a kertben.
Aztán jött a bumm! Szerda reggel, másfél hét óvoda után, Lucának reggel folyni kezdett a nózija és a torka is fájt. Ó jaj! Á semmi, csak a szokásos… Luca marad itthon. Egyébként éreztem benne, némi “anya én itthon akarok lenni veletek” – szindrómát, és mivel még nekem is tanulnom kell, hogyan egyensúlyozzam a két királylány között, természetesen engedtem neki. Sok puszi, sok ölelés. Közben pedig, a “ne puszilgasd most a Pancsit” – és társai, de lássuk be, reménytelen.
Bíztam benne, hogy Pancsi nem lesz takonykóros. Eljött a hétvége, amit már annyira vártam, egyrészt a Pici Piac miatt, másrészt mert, jöttek Pancsi keresztszülei is, hogy megnézzék milyen is ez a Kacagtató. Mindent elterveztünk, juhujj, de jó lesz.
Bumm! Pancsi szombat reggel náthásan ébredt. Annyira, tudtam! Mindegy, jó lesz ez! Megoldjuk! Délután megérkeztek a keresztszülők mindenki nagy örömére, én pedig elkezdtem őrlödni. Szerintem sokatoknak ismerős a szituáció, a tőmondatok, kérdések csak úgy cikáztak a fejemben:
- Lemondjam?
- Ne mondjam?
- Nem viszem így oda.
- Itt merjem hagyni?
- De hiszen még soha senkire nem hagytam az apján kívül… ( Milán a hétvégén iskolában volt.)
- Szaranya vagyok, ha itt hagyom.
- Szaranya vagyok tényleg, ha itt hagyom?
- Csak náthás, nem lázas…végülis az orrát sem kell szívni.
- De jaj! Hiányozni fogok neki. Ő is nekem… Luca már nagylány, szuper ügyes. Hm…
És akkor kólintott fejbe a barátnőm, a pótanyám, Pancsi kerimamija.
“Elmész! Fejezd be! Nem vagy szaranya! A gyerek elvan velem…ez megint kiről szól?” – ő is kineziológus…khm… Na, látjátok? Ilyen az, amikor akasztják a hóhért.
Elmentem, szuper volt, köszönöm! Nagyon jól éreztem magam, és bevallom, a foglalkozás közepén jutottak eszembe a csajok. Elengedtem, megengedtem magamnak, és így Pancsinak is, hogy ne szorongjunk.
Amikor hazaértem, széles mosollyal és egy ” iaaaaaa” (szia!)- val köszöntött. Marcsi mesélte, hogy ki sem értem az autóig már aludt, és volt bő fél óra, amikor annyira mélyen szundikált, hogy csak úgy lógtak kezecskéi, lábacskái. (Biztos vagyok benne, hogy pontosan akkor kacagtattam. )
Nagy mérföldkő volt ez mindkettőnknek. Igen, igen, inkább nekem! Lucámmal is eljátszottam ezt. Úgy látszik, ennek így kell lennie. A gyermek tükör. Sokszor, az oviban nem is ő sír, hanem mi…csak kivetítjük. Ugye?
Ja, és azóta már szinte el is felejtettük a náthát. Nagy zsivány a csaj! (Ő is.)
Mosolygós szép napot!
Marcsi